Astor Piazzola Maria de
Buenos Aires című operájának egyik záró jelenetében hat fiatal nő sminkeli,
avagy festi be arcát fehérre és feketére, úgy meredve az előttük álló üres
kottatartókra, mintha azok tükrök lennének. Lévén, hogy a kottaállványok
keretein át lehet látni, a tükör itt valójában a nézőtéren ülők tekintete. Egy
metafizikai tükörhártya, melyen összeér a színészek és a közönség
szempillantása. Ezáltal a színpad „belülje” és a nézőtér „kívülje” – ez a
színház létezése óta létező klasszikus felállás – mintha megbillenne egy kissé.
Érezzük, valami átszakad, a térsíkok és a valóságok egymásba csúsznak.
Valamilyen hasonló érzés vagy
benyomás keletkezik a szemlélőben Könyv Kata képeinek láttán is, már az első
másodpercekben. A többségében szokatlan, atipikus képkivágatok gyorsan
tudtunkra adják, hogy a művész látásmódja a kimozdulásra épül azokból a
sztereotípiákból, melyek az emberi test ábrázolását, megközelítését jellemzik.
A másságot itt elsősorban nem a stílus adja, hanem a filmes értelemben vett
képkocka kereteinek meghúzása: mi az, amit látni szeretnénk egy emberi testből,
és mi az, amit nem? A valóságot részesítjük előnyben, vagy a valóság
megszépítését? Könyv kendőzetlenül mutatja be a tárgyául választott alakokat,
melyek a média húsdarálójában ténylegesen tárgyakká silányulnak. Megmutatja,
hogy mindent lehet másképp is tükröztetni, mint ahogyan azt a tömegízlést
kiszolgáló tömegkommunikáció belénk esztergályozza.
„A tartalom és a forma
egyensúlya, mélységi összefüggéseinek kutatása alkotja munkám pilléreit”, írja
Könyv, és ezt a vallomást a kiállításon három meggyőző példával erősíti meg.
Mindhárom esetben a tér adottságainak a művészet kontextusán kívül létező
minőségeire épít, egymásba ojtva a képsíkot a háromdimenziós tárgyi világgal. A
tárgyegyütteseket jellemzően nem ő maga szerkeszti össze, hanem valós
állagukban „szedi fel” őket, olyan talált tárgyakként, mint annak idején Marcel
Duchamp a biciklikereket vagy az üvegszárító vasfogast. Ám Könyv Katát nem csak
a valóságukból kiragadott egyedi objektek érdeklik, hanem rendszereket kitevő
szerkezetiségük is. Megnyitja a galéria falát és máris átlép abba a
kiterjedésbe, amit a fehér lemezek mindeddig szigorúan eltakartak. A belső képi
valóság ráilleszkedik a külső tárgyi valóságra, megteremtve azt a szituációt,
amelyben új nyelvi és tartalmi minőségek alakulnak ki. A belső és a külső
motívumok összebújnak, és jól érzik magukat egymásban. Megszűnik a kétoldali
metafizikai tükörfelület, amely mindeddig elválasztotta őket. Ezzel együtt a
médiumok is egymásba omolnak, és a festmény hirtelen egy installáció részévé
válik, szervesen épülve a környezet belső valóságába.
Kívülvalóság – mondja Könyv,
s ezzel el kívánja vonatkoztatni az anyagiságában megnyilvánuló festészetet a
festészetről való gondolkodástól, vagyis a festészet ideájától. Maurice
Blanchot idézi, aki szerint „a kívül kerülés örökös vonzása megakadályozza,
hogy rögzíthessük a kint és a bent között húzódó elválasztó vonalat”. Könyv
rálépett erre az ingoványos, bizonytalanságokkal teli talajra. Kiállítása
izgalmas kaland e kies bölcseleti vidéken, melyet nem is lehet, de nem is kell
tudományosan definiálni. Ami megadatott, az a hősi tánc a tiszta költészet
eszméjének őrlángja körül.
Szombathy Bálint
Elhangzott Könyv Katalin Kívülvalóság
című kiállításának a megnyitóján, Magyar Műhely Galéria, Budapest, 2017.
április 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése